A köd mondjon le!

Már egészen kicsi korom óta számon tartottam a Halley-üstökös 1986-os közeledését és az 1999-es teljes napfogyatkozást, a példaképem sokáig az első női űrhajós, Valentina Tereskova volt, kedvenc filmem az Alfa Holdbázis, aztán persze a Star Wars (meg a Tavasz 17 pillanata:)).

Az üstökösből 1986-ban nem láttam semmit, már nem emlékszem miért. Viszont két alkalommal is szoros fizikai kontaktusba kerültem a galaxissal. Először Londonban, a Natural History múzeumban simogattam meg egy óriási meteort. Jó sok munkámba került, többször is vissza kellett mennem, mire a teremőr végre biztonságos távolságba ténfergett a szénfekete űrkőtől.

Amikor meg már csak alibiből jártam egyetemre, felvettem egy kurzust a földrajz tanszéken (Észak-Amerika nemzeti parkjai), ahol a tanár egyszer egy Holdról származó követ mutatott nekünk, a jenkiktől kapta. Meg is lehetett fogni, háááát, egészen misztikus volt.

Ekkor jöttem rá, mekkora hibát követtem el, amikor letettem a biosz-földrajz szakra való jelentkezésről.

Az 1999-es napfogyatkozásra nagyon készültem, a Balaton közepéről, derekamon egy  óriási mentőövvel, egy csónakból néztem végig (mély vízben nem tudok úszni). A látvány leírhatatlan volt, soha nem látott színekben pompázott az ég és a víz, csak üvölteni tudtunk, nem voltak rá méltó szavak.

2003-ban pedig Mars-expedícióra indultunk Orfűre, az év augusztusában volt a Mars a lehető legközelebb a Földhöz, ezt néztük Gyula amatőr csillagászati távcsövével.

A galaxis rajongójaként a keddi részleges napfogyatkozásra is nagyon fentem a fogam, erre akkora köd telepedett a környékre, hogy a második szomszédba már nem lehetett átlátni, és a tegnap már leolvadt, de reggelre újra mindent beborító zúzmarával együtt világító fehérség volt egész nap. Hát köszi.