Szabaccsááág! (Part 1.)

Végre, sallalla! Üröm az örömben, hogy rosszul kezdődött – kedvezőtlen e-mailok, a jobb lábamban egy izom nem működik (talán nem bénulás, de nálam ezt sosem lehet tudni), a problémás gerincmagasságban a hátizmaim állaga vetekszik a króm-vanádiummal, és még kánikula is van, amit már qrvára unok, és hisztérikus vagyok tőle.

De nem hagyom magam, és a következőket fogom csinálni:

– Több helyre is elutazom látogatóba.

– Megnézek legalább 3 maffiás filmet.

– Tréningezek az ebencikkel.

– Judittal főzünk kecsketejes szappant/ bombát, ez majd csak utólag dől el, ha végül bomba lesz, isten veletek!

– Foglalkozom a Nagy Művemmel is.

– Tovább csiszolom híresen jó zenei ízlésemet, amelyből alább belinkelek néhány régi  kedvencet:

Folyt. köv.

 

Klassz házak

A köd mondjon le!

Már egészen kicsi korom óta számon tartottam a Halley-üstökös 1986-os közeledését és az 1999-es teljes napfogyatkozást, a példaképem sokáig az első női űrhajós, Valentina Tereskova volt, kedvenc filmem az Alfa Holdbázis, aztán persze a Star Wars (meg a Tavasz 17 pillanata:)).

Az üstökösből 1986-ban nem láttam semmit, már nem emlékszem miért. Viszont két alkalommal is szoros fizikai kontaktusba kerültem a galaxissal. Először Londonban, a Natural History múzeumban simogattam meg egy óriási meteort. Jó sok munkámba került, többször is vissza kellett mennem, mire a teremőr végre biztonságos távolságba ténfergett a szénfekete űrkőtől.

Amikor meg már csak alibiből jártam egyetemre, felvettem egy kurzust a földrajz tanszéken (Észak-Amerika nemzeti parkjai), ahol a tanár egyszer egy Holdról származó követ mutatott nekünk, a jenkiktől kapta. Meg is lehetett fogni, háááát, egészen misztikus volt.

Ekkor jöttem rá, mekkora hibát követtem el, amikor letettem a biosz-földrajz szakra való jelentkezésről.

Az 1999-es napfogyatkozásra nagyon készültem, a Balaton közepéről, derekamon egy  óriási mentőövvel, egy csónakból néztem végig (mély vízben nem tudok úszni). A látvány leírhatatlan volt, soha nem látott színekben pompázott az ég és a víz, csak üvölteni tudtunk, nem voltak rá méltó szavak.

2003-ban pedig Mars-expedícióra indultunk Orfűre, az év augusztusában volt a Mars a lehető legközelebb a Földhöz, ezt néztük Gyula amatőr csillagászati távcsövével.

A galaxis rajongójaként a keddi részleges napfogyatkozásra is nagyon fentem a fogam, erre akkora köd telepedett a környékre, hogy a második szomszédba már nem lehetett átlátni, és a tegnap már leolvadt, de reggelre újra mindent beborító zúzmarával együtt világító fehérség volt egész nap. Hát köszi.

Taplókollekció bogyókkal

 

Grönland is színes

Szívmelengető látvány, de ide valahogy nem vágyom.

Találtam még egy színes várost

Update:

A franciáknak is vagy egy Buranohoz hasonló színes mesebeli városkájuk, Colmar.  (Megyek!) Íme:

Mire jó az álmatlanság?

Például arra, hogy megnézzük a Kanyaron túl c. magyar filmet (pedig ki nem állhatom a drogosokat). A női főszereplőt, Dér Denissát ezennel felírom a részeget és betépettet hitelesen alakító színészek igen csak rövidke listájára. Ebben a filmben semmi nem volt, amit mi itthon csak „művészfaszkodásnak” hívunk, a drogosok kellően utálni valóak voltak benne, Szilvi nem szokott le a film végére, hanem megbolondult, nem voltak benne hosszú hallgatásokkal kombinált nagy nézések (ezt a klisét sosem tudom, hogy kell értelmezni, pedig sok rendező imádja), ráadásul minden szereplő, még Szabó Győző is kiemelkedően jól játszott, hihetőek és természetesek voltak, a legapróbb ripacskodás nélkül.

Mindig is tudtam, hogy van egy Dér Denissa nevű színésznő, de hogy honnan, fogalmam sincs, egyetlen alakítását sem tudom felidézni. És ez nem csak az én hibám. Ma ugyanis az emberiség azon része, aki nem egy budapesti művész mozi mellett él, csak elvétve, véletlenül láthatja Dér Denissa filmjeit. Helyette nézhetjük a Valami Amerikás-Terézanyus-SOS szerelemes Színésznők Bandáját (pfejj, de utálom a Valami Amerikát, meg az összes Kabay-Gyöngyössy remake-t), akik minden szerepükben ugyan azt a modoros és nyávogós HP alakítást hozzák.

Az ilyen esős, őszi napokra, mint ez a mai

“Hfűűűű de hideg van, micsoda idő, itt az ősz, megdőlt a hideg rekord…” – pedig ez teljesen normális, hagyományos időjárás ilyen idő tájt. Én már csak tudom, mert most van a születésnapom (holnap), és szinte mindig ilyen fostalicska idő van, igaz, az utóbbi néhány év megkegyelmezett a fázósoknak. De nyugalom, lesz még meleg. Addig is fényeskedje be napotokat ez a kép, Burano, megyek!

Boldog Hétfőt!

Innen: http://loretablog.blogspot.com/

Úton

Úton Bajára…

… a halfőzőre. Nővéreméknek van két asztaluk, a tavalyi évig a legjobb helyen volt, a szigeten a Csárda mögött, a Sugó partján. Nem átjáróház, nincs tumultus, vízpart mellett, az állandó szomszédok jó fejek, más szomszédok meg gyakran otthon maradtak, így még kisebb a népsűrűség. Tavaly az EFOTT miatt el kellett költözni, és idén sem kapták vissza azokat az asztalokat. Azóta duzzogok a bajai polgira, és nem megyek.

Úton a Kökény-patakhoz…

… Malomvölgyben. Itt szoktunk kutyászni, de csak a tanév alatt, nyáron tele van családokkal – jobb a békesség.

Úton a Zengőre…

… utálatos, alattomos emelkedő, főleg hóban. Persze nekem minden emelkedő utálatos, ki nem állhatok felfelé menni.

Úton Gubáért…

… Balatonvilágosra. Mindig e vicces takarmányrépa föld mellett állunk meg először pihenni, ha a lányokkal megyünk Balaton felé. Itt elmehetnek toalettre, isznak, mi pedig elfogyasztjuk első szendvicseinket. Van Bartók tábla is, csak azt már nem akartam feltenni.

Úton hazafelé…

… innen már csak pár méter a viskónk. A Monsterek már hallják az autó hangját, és üvöltve üdvözölnek.

Közben eszembe jutott, valahol megvan nekem a Kerouac-féle Úton könyv (sosem tetszett, ahogy a Szelíd motorosok sem, ha már road movie, akkor inkább Krakauer: Út  vadonba – könyvben és filmen is), de vajon hol lehet? Most fegyelmeznem kell magam, nehogy elkezdjem feltúrni a padlást a könyv után, úgysem találnám meg, és ettől nagyon ideges lennék.