West Balkán

Milyen találó név ez a szombati budapesti tragédia helyszínén uralkodó állapotokra. Ahogy a Sudden Death zenekar neve is, akinek a gitárosa a színpadon, egyetlen pillanat alatt áramütés miatt halt meg.

A West Balkánban eluralkodó pánikról eszembe jutott, amikor 1991 júliusában Londonban két emelet mélyen a föld alatt a metrót vártam. A Notting Hillre akartam menni. Egyszer csak elkezdett kárálni a hangosbemondó, amiből egyetlen mondatot értettem meg: „Bomb alarm, bomb alarm, everybody get out the station!” Akkoriban ez a mondat jó eséllyel azt jelentette, hogy az IRA jóvoltából perceken belül emberi cafatok fognak repkedni mindenfelé. Míg kint voltam, három helyen robbant bomba, az áldozatok száma a százhoz közelített, eleinte nem is mehettem be a történelmi belvárosba, csak Richmondban, Windsorban, Etonban, és Kingstonban mászkáltam. Életem legnagyobb sportteljesítménye volt az a felfelé sprint, amit a -2 emeletről lefutottam felfelé, először az álló mozgólépcsőn, egy szinttel feljebb szerencsére már felfértem a működőre is, de azon is futottam. Egyébként nem volt pánik, az angolok gyorsan, de fegyelmezetten vonultak kifelé, volt benne gyakorlatuk. A tűzoltók és rendőrök hatalmas apparátussal mentek be a metróállomásra, kb. 10 perc után kijöttek, és az utasok újra bemehettek, bomba nem robbant fel. Soha többé nem mentem Londonban a föld alá.

Meg eszembe jutott a Tilos az Á is, ahol 1993-ban  egy S-Modell koncerten voltam, illetve csak az elején. A pincében iszonyú sok ember, mi a színpadhoz közel álltunk. Ahogy végignéztem a tömegen, az jutott eszembe, ha itt tűz ütne ki mindenki bent égne, mert ez a tömeg azon a szűk lejáraton nem jutna ki. Ez a gondolat annyira belefészkelte magát a fejembe, hogy muszáj volt kimennem, soha többé nem mentem oda le.

A2003-as prágai Metallica koncert is eszembe jutott, ahol a koncert végén, amikor a zenekar pengetőket meg dobverőket dobál a közönségnek, a színpad előtti őrült lökdösődésében hanyatt estem, és csak egyetlen gondolat maradt a fejemben: agyon fognak taposni! Egy pillanattal később legalább tíz kéz rántott fel a földről, senki sem lépett rám. Ja, és végül egy pengetőt is szereztem.

 

Pringles Ecetes Chips

Imádom, amióta valamikor a régmúltban (1991) fél évig Londonban laktam. Magyarországon akkoriban jelentek meg az addig jobbára csak  valutaboltokból megismerhető nyugati csokoládék és egyéb nyalánkságok, pl. a chipsek. De csak kezdtek megjelenni. Hamar a chips rabja lettem, volt valami német fajta, meg talán a Chio, és amikor a Jakabhegyi koleszban laktam, megjelent a Lay’s is. Cilike barátja a Pepsinél dolgozott, így mázsaszámra érkezett a szobánkba a promós  Lay’s chips. Olykor annyira telítődöm vele, hogy még gondolni sem tudok arra, valaha még egy darabkát bekapjak belőle, de ez az érzés szerencsére hamar elmúlik.

London minden szempontból varázslatos hely volt számomra, akkor jártam először nyugaton. Az IRA még aktív volt, többször is robbantottak. Számomra a legizgalmasabb helyek azonban az élelmiszereket árusító helyek voltak, legyen az a helyi kisbolt, a Sainsbury’s, a Fulhami piac, vagy a Harrods. Megdöbbentően sokfajta chips volt. Az ananászos-sonkás volt az egyik kedvencem, na és az ECETES. Ez utóbbiért való rajongásomat soha senki nem értette meg (ahogy a Mars Voltát sem). Persze itthon nem lehet kapni, legalább is normál boltokban nem. Néha hoz valaki nekem Angliából, a legfinomabb a Pringles márkájú. Tavaly augusztusban is kaptam egyet, az olimpiai vízilabda döntő alatt majszoltam el a nagy részét egy üveg szintén brit ciderrel.

Most augusztusban is kaptam egyet, ez a rizses változat, nem olyan finom mint a  burgonyás. Nem tudom hogy jutott eszembe, de ma reggel jonatán almával ettem, egyenesen fenséges párosítás! Ecetes chips almával, ezt lehet hogy levédetem. Nyami-nyami.

+